Már elhagyja egünket a fergeteges, viharos tél,
jő a tavasz bíbor mosolyában hozva virágot.
Zöld pázsit-koszorút ölt kék hegyek orma magára,
bomlik az ágon a rügy, minden fa ma új levelet hajt.
Jó harmattal a fűnövelő Nap itatja a rétet,
rét iszik és kacag is, míg felpattannak a rózsák.
Boldog a pásztor, amíg nádsípját zengeti vígan,
kecskék pásztora kis gödölyéit nézi örömmel.
Már a habok hátára bocsátja hajós a hajóját,
langy Zephürosz biztos fúvása feszíti a vásznat.
Hangos szóval már evoét kurjant a borággal
járó Bakkhosz népe: fejük repkény koszorúzza.
Már a tehén-testben született méhek nekiesnek
mesteri munkájuknak, rakni a szépmivü lépet
gyönge viaszból, hószín sejtekből a kasokba.
Mindenféle madár harsányan zengi dalát már,
tenger színén jégmadarak, fecskék eresz alján,
és a folyó partján hattyú, a pacsirta ligetben.
Föld ha virul, ha a fák lombjuknak örülnek, a pásztor
sípján játszik már, hogy a nyáj hallgatja gyönyörrel,
tengert jár a hajós bátran, táncol Dionűszosz,
s mindenféle madár dala mellé dongnak a méhek:
hogyne dalolna a költő is szép dalt kikeletkor.
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése