Sörfőzés az ókori Egyiptomban

A sör igen fontos szerepet játszott az ókori Egyiptomban, mint az ősöknek és isteneknek szentelt szakrális áldozati ital. Emellett azonban mindenkinek elérhető mindennapi erősítő és üdítő ital is volt.

Ki tudja, megépültek volna-e a csodálatos piramisok, ha a munkások nem kapják meg mindennap a két kanna sörüket? Persze ez nem egyféle korai cafetéria szolgáltatás volt a fáraó részéről, hanem jól felfogott gazdasági érdek is, ugyanis a csekély alkoholtartalmú sör jóval egészségesebb ital volt, mint a sokszor szennyezett víz. A sörfőzés még gyerekcipőben járt, a sör zavaros és darabos volt, ezért érthető, hogy szalmaszállal itták. Az egyiptomi hieroglifiában a sörnek külön jele volt, ennek a fontosságát az is bizonyítja, hogy az „étkezés” jele a kenyér és sör jeléből tevődik össze.

Egyiptomban sok gyógyszert is készítettek sörből, régészeti leletek alapján tudunk ezekről. Ilyen forrás az úgynevezett Ebers Papyrus, amelyet felfedezőjéről neveztek el. A Krisztus előtti 1500-as évekből származó lelet bizonyítja, hogy az egyiptomi orvosok emésztési zavarokra, köhögésre, aranyérre, fájdalomcsillapítóként, sőt skorpiócsípésre is használtak sörtartalmú gyógyszereket. Úgy tűnik, sikeres volt ez a gyógymód, mert még ezer évvel később is alkalmazták. Az Ebers-papirusz olyan gyógyital receptjét is tartalmazza, amelyet még ma is bátran ajánlhatnánk.

Egyiptomban alkalmazták először az árpalevet mint kozmetikumot. Erre bizonyíték a római történész, az idősebb Plinius (Kr. u. 23–79) leírása arról, hogy az egyiptomi nők sörben fürödtek, hogy bőrük sima és tiszta legyen.

Pentagram medál ingákkal

500 oldalas füveskönyv egy amazonasi törzs sámánjaitól

Öt matsés sámán összefogásából 500 oldalas gyógynövény-enciklopédia született, ám a benne rögzített tudás egyelőre csak az indiánokat szolgálja - egyes nemzetközi gyógyszergyártók korábbi viselkedése miatt.
Korunk beláthatatlan problémáinak egyike, hogy rohamtempóban veszítjük el az eleink által felhalmozott tudást. Jóformán naponta halnak ki ősi népcsoportok utolsó leszármazottai a nyelvükkel és a kultúrájukkal együtt. Ezért bír óriási jelentőséggel, hogy most egy alig háromezer fős amazonasi indiántörzs sámánjai elhatározták, tollba mondják az emlékezetükben őrzött ismeretanyagot.
Döntésüket az is motiválta, hogy a közelmúltban egy sámán elhunyt, s ezzel az enyészeté lett a tudása is. Ráadásul a 60 év körüli matsés gyógyítók egyikének sem volt eddig tanítványa, ez is indokolta az egyedülálló füveskönyv megalkotását. A munkát az Acaté amerikai-perui természetvédelmi szervezetmunkatársai segítették, de titoktartást kellett fogadniuk.

Ez az első alkalom, hogy egy amazonasi törzs gyógyítói írásos formában rögzítsék féltve őrzött tudásukat, amely az évszázadok során kizárólag szájhagyomány útján és csakis a javasemberek között terjedt.

A Peru és Brazília egymással határos, mintegy 12 ezer négyzetkilométeres területén élő matsés (más néven mayoruna) törzs bolygónk legsokszínűbb természeti környezetét mondhatja otthonának, és a sámánok mindent tudnak arról, melyik növény hogyan alkalmazható a gyógyítás során.

Nehéz megbecsülni, mennyi időnk van még arra, hogy a matséshoz hasonló elszigetelt törzsek ismeretanyagát begyűjtsük. A törzseket végveszélybe sodorja a civilizációval történő kapcsolatteremtés, nem csoda, hogy sokan húzódnak vissza önkéntes elszigeteltségbe.

Amint ugyanis "felfedezik" őket, bekerülnek az adott állam látókörébe, ellátórendszerébe, amely előbb-utóbb önállóságuk elvesztésével jár - ez viszont gyakran kulturális megsemmisülést hoz, ami a gyógyítás tudományát is érinti.

A civilizáció által rájuk erőszakolt kapcsolat is okolható amiatt, hogy a legtöbb országban a bennszülött népcsoportok körében a legmagasabb a megbetegedések és a halandóság aránya. Hagyományos gyógymódjaik nem képesek a fehér ember által behurcolt kórokozók leküzdésére.

A különleges enciklopédia kétéves munkával állt össze. A szócikkeket a különféle betegségek képezik; a sámánok elmondják, miről ismerhető fel az adott kór, mi okozza, milyen növénnyel lehet gyógyítani és azt hogyan kell elkészíteni, alkalmazni. A matsés gyógyítók az őserdőben le is fényképezték a gyógynövényeket.

Az enciklopédia nem szorítkozik pusztán a kezelés leírására, hanem a sámánok az őserdőhöz fűződő kapcsolatukról is mesélnek benne; állatok, növények, emberek, betegségek és gyógyítás olyan kapcsolatrendszeréről, amelyet eddig csak ők ismertek.

A természetvédők remélik, hogy a matsés füveskönyv mintájára más törzsek is lejegyzik tudásukat. Ám sietnek hozzátenni, hogy az enciklopédiából egyelőre nem készül angol vagy spanyol fordítás, mivel ez a gyógyító tudás az indiánok szellemi tulajdona. A könyvben ezért nem szerepel a gyógynövények latin neve, és a fényképek sincsenek a szövegcikkek mellé rendezve.

Eddig ugyanis többször megesett, hogy az indiánok vagy más hagyományos gyógyítók által használt gyógynövény hatóanyagát egyes kémikusok vagy gyógyszergyárak saját szellemi termékként szabadalmaztatták, éppen azokat kizárva a haszonból, akiknek a gyógyhatás felfedezése volt köszönhető. 

Forrás: Origo

Az első Yule

Volt egyszer, hol nem volt, valamikor réges-régen egy kék és zöld szigeten élt egy szép fiatal asszony. Sok barátja volt a szigeten, tündérek, fák, virágok, nyulak, szarvasok és madarak...ám ő volt az egyetlen ember, aki a szigeten élt. Szerette volna magához hasonló emberekkel megosztani a barátságát, a titkait, ezért szülni kezdett. Minden hónapban, amikor a hold elrejtőzött, az asszony szült. Az első hat hónapban sötét bőrű és szemű leányokat szült. Az év második hat hónapjában fehér bőrű leányoknak adott életet. Minden év hetedik hónapjában varázserejű, szent tölgyfát szült az Első Asszony. Ahogy teltek az évek, sok-sok leány született, és néhány tölgyfa is. A leányok az állatokkal és egymással játszadoztak, fölmásztak a tölgyfa ágai közé és a tündérek társaságában virágokat szedtek.

Egy napon az Első Anya elsőszülött leánya maga is szült. Az Első Anya nagyon büszke és boldog volt, legkedvesebb barátja, a Tölgyfa (aki szerfölött bölcs volt) ezüstkoronát ajándékozott neki, és elnevezte Nagyanyónak. Hamarosan sok leány szült még, és a sziget még boldogabb hely lett, mint valaha, benépesült csecsemőkkel, nagylányokkal és nagyanyókkal, akik együtt játszottak az állatokkal, a fákkal és a tündérekkel. Egy téli éjszakán, amikor a hold elrejtőzött, az egyik leány olyan babát szült, aki minden eddig látott lénytől különbözött. Nem leány volt, se nem tölgyfa, hanem FIÚgyermek!

Nagyon sötét és hideg éjszaka volt, az év leghosszabb éjszakája, ezért minden leány és minden állat összebújt, hogy ne fázzanak. Miután izgalmuk lecsillapodott a különleges csecsemő láttán, rájöttek, hogy a kisfiú nem érzi jól magát. Nem volt olyan erős és nem volt olyan melegvérû, mint a sziget eddigi szülöttei. Mindannyian aggódni kezdtek érte, és megpróbálták őt átmelegíteni. A vastag prém es állatok odabújtak hozzá meg az anyjához, a tündérek varázsködöt hintettek fölé, a kicsi leányok pedig gyönyörûséges dalokat daloltak és körbekörbe táncoltak a szobában. Ám a kisbaba nem tudott eléggé fölmelegedni, és hamarosan annyira kihûlt, hogy már sem sírni, sem a tápláló anyatejet szopni nem maradt ereje.

Első Nagyanyó nagyon féltette a kisfiút. Igyekezett eltitkolni könnyeit a leányai előtt, és kifutott az erdőbe. A hó szörnyen mély volt és szikrázóan fehér. Annyira mély volt, hogy Nagyanyó lépni sem tudott benne. Így hát barátja, a bagoly a tömött hófelhők fölé emelte őt, és magával vitte a varázserdőbe, ahol elsőszülöttje, a legszentebb, legbölcsebb barátja, a Tölgyfa élt. Első Nagyanyó elhatározta, tanácsot kér barátjától, hogyan segíthetne a kisfiún. Amikor a bagoly odaért a tisztáshoz, ahol a szent Első Tölgyfa élt, Nagyanyónak a szava is elakadt a látványtól! A földön egy szem hó sem volt, s a szabályos kör közepén ott hevert barátja, a Tölgy. Kidőlt ugyanis, és egy halom tuskóvá és gallyakká hasadt.

Nagyanyó térdre rogyott a kidőlt fa mellett, és kicsorduló könnyei szikrázó jégcsapokká fagytak az arcán. Miközben próbálta megérteni, hogy mi történhetett drága barátjával, egy prérifarkas lépett a körbe, és mellételepedett. Először lenyalta arcáról az odafagyott könnyeket, majd egy titkot súgott Első Nagyanyó fülébe. Nagyanyó bólintott, majd a prérifarkas és a bagoly segítségével néhány rőzseköteget szedett össze legöregebb barátja, a Tölgy ágaiból, majd visszatért leányához és kisunokájához.

A Tölgy adományát és a prérifarkas titkát felhasználva Nagyanyó megépítette a kék és zöld sziget legelső tűzrakását. A tündérek megrémültek, még sohasem láttak olyat, ami szárnyak nélkül táncol. Az állatok kacagtak, még sohasem láttak ilyen ragyogó színeket, hacsak nem a tavaszi virágokon. A leányok nem tudták, mitévők legyenek, még sohasem éreztek tél közepén olyan meleget, mint a nyári homok a tengerparton. Az anyja közelebb húzta kisfiát a tűz széléhez, közelebb, mint bárki más (kicsit mindannyian meg voltak illetődve az új dologtól, amit tűznek hívnak). A kisbaba egy egész kicsit kinyitotta szemét, és mozgatni kezdte ujjacskáit. Aztán elmosolyodott, és lábujjacskáit is megmozgatta. Amikor már jól fölmelegedett, odabújt anyjához és szopni kezdett, és hamarosan már mindenki biztos volt benne, hogy minden rendben van vele. Mindannyian olyan boldogok voltak, hogy táncra perdültek a tűz körül, kedvenc különleges dalaikat énekelték, és kicsiny ajándékokat adtak a tűznek.

A kisfiú erős és boldog ifjúvá cseperedett, hála az Első Tölgyfa adományának. Sok-sok fia lett, és megtanította őket makkot ültetni az év hetedik újholdjának idején, hogy mindig sok-sok tölgyfa legyen a szigeten. Minden télen, az év leghosszabb, leghidegebb, legsötétebb napján a kék és zöld sziget egész népe különleges tüzet rakott. Különleges fából rakták a máglyát, és fényes díszekkel, csillogó tündérköddel ékesítették. Különleges ágat vagy tuskót szedtek össze, és miközben ékesítették, kedvenc dalaikat dalolták. Aztán ezt a szépséges tuskót a jövőnek adták ajándékba... és minden gyermek meghallgathatta az Első Tölgyfa ajándékának történetét.

Az év leghosszabb éjszakáján, amikor gyertyát gyújtotok vagy tüzet raktok, emlékezzetek az Első Nagyanyó és a prérifarkas történetére, aki elárulta a titkot Nagyanyónak. Nem számít, milyen hideg van, a Nap mindig újjá fog születni és meleget és fényt fog hozni nekünk újra.

(Patrick MacCleary meséje)

Boldog Yule ünnepet kivánunk!

Boldog Yule ünnepet kivánunk minden kedves Olvasónknak!

Élve megégethették a 15 éves középkori „boszorkányt”

Az észak-olaszországi Albenga városban dolgozó vatikáni régészek egy középkori tizenéves leány maradványaira bukkantak, akit minden bizonnyal kortársaik boszorkánynak gondoltak. A fiatal nőt a szakértők szerint élve égethették el, majd egy gödörbe dobták, ezt követően nehezékeket helyeztek rá, nehogy kikeljen sírjából. A régészek úgy vélik, a lányt a vérszegénység okozta fakó arcszíne miatt hitték boszorkánynak.

A Genova melletti Albenga városában előkerült, 15-17 éves, valószínűleg vérszegénységben szenvedő leányt a kutatások szerint élve elégették kortársaik, akik egy sebtében ásott gödörbe dobták a szerencsétlen fiatalt, majd nehéz köveket dobtak rá, amitől azt várták, hogy megakadályozza a „boszorkány” sírjából történő feltámadását. A Vatikán régészeti intézetének szakemberei a holttestet ugyanabban a temetőben tárták fel, amelyikben tavaly már előkerült egy másik "boszorkány". Érdekes, hogy miután a lányok elhunytak, holttestüket nem a városon kívül, hanem a templom előtt helyezték örök nyugalomra, ami még szokatlanabbá teszi az eseteket.

A kutatók szerint kevéssé valószínű, hogy kapcsolat lenne a két lány között, ugyanis a most feltárt maradványok az érett vagy késő középkorból valók, míg az arccal lefelé eltemetett leány a késő antikvitásban vagy a kora középkor évtizedeiben élhetett. „Még a radiokarbonos vizsgálatok eredményeire várunk, jelen állás szerint mindössze annyit mondhatunk, hogy a 15 éves fiatal valamikor a 9-15. században élhetett” – mondta Stefano Roascio, a feltáráson dolgozó egyik régész. Hozzátette: a 140 centiméteres magasságú lányt nem a sírja helyszínén égették meg, ide, a város San Calocero nevű negyedébe csak a temetésekor hozták.

„Nem tudjuk pontosan megmondani, hogy a lány életben volt-e, amikor a máglyára vitték. Az kimutatható, hogy a lágy szövetek még épek voltak, vagyis nem indult oszlásnak a test, amikor a tűz mardosni kezdte, tehát vagy még életében, vagy nem sokkal halála után került a lángok közelébe” – mondta Elena Dellù, a régészeti munkálatok vezetője. Úgy véli, a régészeti leletekből az világosan látszódik, hogy gyorsan földelték el a lányt. A csontváz pozíciójából arra lehet következtetni, hogy szó szerint belökték a kiásott verembe: a válla ki volt csavarodva, a feje pedig ráhajlott a mellkasára. Ezt követően nehéz köveket helyeztek a holttestre.

Pontosan nem ismert, hogy miért érte a fiatal lányt ilyen szörnyű vég, azonban eléggé valószínű következtetéseket tudtak levonni a kutatók, akik a feltűnően szivacsos szerkezetű csontokban csontritkulásra utaló jeleket fedeztek fel, amely mellett minden bizonnyal vérszegénység is nehezítette a hölgy életét. Gyakori ájulását, fáradékonyságát és sápadtságát a város lakói nem tudták megmagyarázni, a közösséget megijesztette, így boszorkánynak kiáltották ki. A fogainak elemzése során kiderült, hogy a zománcréteg több helyen elvékonyodott, amely az alultápláltságot jelzi, tehát a lány a közösség szegényebb rétegeihez tartozhatott. Továbbá skorbutra utaló jeleket is felfedeztek, csakúgy mint a 2014-ben felfedezett „boszorkánynál”.

„A régmúlt években az emberek nem tudtak mit kezdeni a mássággal. Ők csak annyit láttak, hogy nem felel meg az általuk támasztott követelményeknek, kilóg a társadalomból. A számukra megmagyarázhatatlant sokszor a gonosznak tulajdonították. Azokról, akik epilepsziában szenvedtek vagy csak egyszerűen szellemileg nem érték el az átlagot, azt hitték, hogy megszállta az ördög, a korabeli orvosok sem értették a viselkedésüket. Az emberek pogány gyakorlatokhoz hasonló módon próbáltak megszabadulni szerencsétlenektől” – magyarázta Dellù.

Forrás: Múlt-kor portál

Margot Adler idézet