Imbolc meséje

Csukd be a szemed , elmondok neked egy mesét. A mese alapja igazság, de mégis rejtve van. Tél sötétje van. Egy nagy kőkör áll egy nagy, lapos síkságon, melyet ősi kövekből építettek. Az ég sötét és kietlen, csak egy halvány, felhőbe burkolózott telihold világít a földre. A távolban egy erdő látszik ködösen, és a levegő zsákmányukra vadászó baglyok távoli huhogását hordozza.

Hideg van, jeges fagy van a levegőben, olyan fagy, mely a csontig hatol. A felhők sodródnak az égen, és a hold világossá válik egy pillanatra. Egy nőt pillantunk meg, amint áll a kőkör közepén, egy Banya fekete köpenyben és horgas orral. Nagyon gyengének tűnik. De csak testben gyenge, a hangja nem, ahogy egy dalt énekel, amely lágy és édes, nem úgy, mint a baglyok éneke. A dallam a szél szárnyán száll, elsőre elnémul, de ereje növekszik minden ismétléssel. Hamarosan a szavak visszhangoznak a kőkörben és a körülötte lévő síkon, elérve az erdőt, és azon túl is.

 "Térj vissza, térj vissza, eljött az idő, hogy újra visszatérj" újra és újra ezeket a szavakat énekli. Mi ez az ének? Minek kell ismét visszatérni? Mosolyog, ahogy énekel... fekete szemei csodálattal és odaadással csillognak a holdfényben. 

"Térj vissza, térj vissza, eljött az idő, hogy újra visszatérj" énekel. A nő a kőkör szélén sétál egy kökényből készült holmira támaszkodva, amely eddig köpenye ráncaiba volt rejtve. A hosszú bot borostyán és magyal összefonódó, sötét képeivel faragott. A nő okkal sétál a kőkör mentén, kökény botját minden lépésnél a földbe vájja. Amikor befejezte a körét a kőkör körül, visszamegy a középpontba. Szemei ragyogóbbak és fényesebbek most, mint a csiszolt, éjfekete kövek, a holdat hívják és tükrözik, mely az égen világít.

"Térj vissza, térj vissza, eljött az idő, hogy újra visszatérj" énekel. A föld púposodni kezd a kőkör közepén, ahol már felébresztette a banya varázsa. A talaj szétomlik a lábainál, és egy töredezett kőpillér tör a talaj felszínére, emelkedésében nedves és csillog a földtől. A banya áll a földön, botjára támaszkodva. A borostyán és a magyal levelek mozogni és táncolni látszanak, spirált formázva a fa körül. A kőoszlop most mintegy 4 láb magasan áll. A föld sóhajtani látszik, amint szülési fájdalmai véget érnek. A fekete és termékeny talaj púpozódik a tövénél, a kis rovarok és férgek tekeregnek a szabadban. A szikla tetején van egy kis vízzel teli rés, ahonnan a víz finoman csorog le az oldalán. Az öröm és a szomorúság könnyei, a Föld vére.

A banya abbahagyja az éneklést és beszélni kezd a földhöz és az éghez..." Az áradás és az apály váltják egymást. Fáradt vagyok és öreg. Ahogy a főnixmadár kiemelkedik a saját hamvaiból, úgy fogok én is újjászületni". Ezután csészét formál a kezével, felfog egy kis vizet, ami az oszlop oldalán csordogál és iszik belőle, de csak néhány cseppet.

Az ajkain még mindig csillog a szent víz, amikor földre rogy. Estében mélyen a frissen megforgatott földbe nyomja botját. Szinte lóg a botján, egyetlen támaszán, mely görcsbe rándult testét tartja. 

Köpenye csuklyája hátraesik, és hosszú, acélszürke haja világos, sápadt arany színűvé fakul. Szeme a legmélyebb feketétől a legfényesebb smaragdzölddé válik. A fekete köpeny úgy tűnik, hogy átalakul, és az összefonódott levelek képei, melyek egykor a botot borították, a köpenyre kúszni látszanak. Borostyán levelek és magyal levelek csatlakoznak a nyír és a mogyoró rügyeihez és a zöld szőlő indáihoz. A köpeny felszívja a holdfény sápadt ezüstjét, és finoman emlékeztetni kezd a hattyú tollaira, melyek az ezüst és zöld árnyalataiban játszanak.

A ráncok kisimulnak az arcán és a kezén, a mellei naggyá és teltté válnak, ahogy háta kiegyenesedik. Erő áramlik testébe, átváltoztatva őt, ahogyan az ő végzete átalakítani a földet…

A bot elkezd ágakat és leveleket hajtani, a kökény édes illata tölti meg a levegőt. Az asszony felegyenesedik, és áll...- egy szép leány, többé nem banya - áll a fa és a csillogó kő előtt. 

Erősen és büszkén áll a kőkör közepén. Gyűjti az erejét és kezeit az ég felé emeli. A kövek a körben elkezdenek táncolni, kissé kiemelkedve a talajból, épp a talaj fölé. Egy mozdulattal elkezdi a köveket forgatni a saját tengelyük körül, ahogy azok elkezdenek a nap járása szerint mozogni körülötte. A kövek világítani kezdenek a szürke és az ezüst árnyalataiban, majd arannyá válnak. Ők már nem a föld kövei, hanem élő lángok... tüzek a föld katlanából, melyek az egek között forognak.

Ismét int a kezével, erre a lángok mérete csökkenni kezd, de nem az erejük. Közelebb húzza őket magához. A lángok a mélyek tüzéből táncoló, fénylő gyertyákká válnak, melyek pislákolnak az éjszakában. A lángok egyre közelebb és közelebb érnek hozzá, ahogy ő maga is elkezd forogni. A lángok vele mozognak, koronát formálva a feje fölött, megvilágítva aranyló haját.

A nő kering a kőkör körül, ugrálva a nagy lyukak fölött, melyek egykor a hatalmas köveket tartották. Forog és szökell, zöld szeme ragyog a boldogságtól.

Fokozatosan elkezd lassulni a tánc, a lángok koronája körülveszi a fejét. Lassan, spirálban érkezik a középpontba, pihenni a fa és a kőoszlop mellé.

A pilléren csordogáló víz időközben arany ragyogást vett fel. Keletre néz, és látja a hajnal első sugarait. Az ő munkája véget ért, készülődhet a tavasz az ébredésre. Elnyugszik, leül a fa és a kőoszlop közé, köpenye gomolyogva takarja be a lassanként ébredező földet. A hold az erdő vonala mögé süllyed és új nap virrad, virágok ígéretét hozza a szél. Egy halk, távoli hang hallatszik, mintha csak visszhang volna: "Térj vissza, térj vissza, visszatértél íme újra".

(Foxglove & Blayze)